A szocializmus alatt a hajléktalanság kérdése az egyértelmű tabuk közé tartozott. Bár a nyolcvanas évek beköszöntével a mindennapi megélhetési költségek növekedtek, a lakhatási lehetőségek és támogatások egyre kevésbé voltak elérhetőek, és így a hajléktalan emberek száma is egyre csak növekedett, a repedező állami ideológia mégsem engedte, hogy mindez nyilvánosságot kapjon. Mindeközben a hajléktalan emberek kiszolgáltatott helyzetükből fakadóan ahhoz nem rendelkeztek elegendő érdekérvényesítő képességgel, hogy körülményeiken javítsanak. Így egyfajta patthelyzet alakult ki.

Ezt törte meg az 1989. november 28-án kezdődő ülősztrájk a Blaha Lujza téri aluljáróban. A történet a pályaudvari bezárásokkal kezdődött, amikor a MÁV úgy döntött, hogy éjszakánként lezárja ezeket az épületeket, így kiszorítva az addig ott fedelet keresőket.  Ennek következtében szerveződött spontán módon a hajléktalanok demonstrációja. Az aluljárót elfoglalva követelték az ekkorra megüresedett tanácsi lakások átadását és úgy általában az alapvető és méltó életkörülmények biztosítását. Kezdetben a Keleti Pályaudvarról érkezők demonstráltak az aluljáróban pokrócokon ülve, majd a többi pályaudvarról, menedékről is egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Az akár mozgalomnak is nevezhető csoportosulás így teljesen önszerveződő volt. 

Mivel a Blaha Lujza tér már ekkor is jelentős városi csomópont volt, ezért óriási nyilvánosságot kapott a megmozdulás, melynek következtében a sajtó sem mehetett el mellette szó nélkül. Riporterek, tudósítók érkeztek a helyszínre, és ezzel a kor viszonyaihoz képest is óriási láthatóságot biztosítottak a hajléktalan emberek egyébként szélsőségesen marginalizált csoportjának, így pedig a hatóságoknak is intézkedniük kellett.

A kezdeti elhelyezési kísérletek a Fővárosi Tanács részéről valójában csupán átmeneti tűzoltást jelentettek. A hajléktalanság és – még inkább általában véve – a lakhatási válság rendszerszintű megoldására ezek nem voltak elegendőek. A demonstráció több hullámban egészen 1991-ig tartott, eközben megalakult a Nemzet Szegényeinek Frontja, a Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa, és már korábban is jelen volt a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, valamint a Szegényeket Támogató Alap. Tehát civil szerveződések indultak az ügy érdekében, azonban az áttörést valószínűleg mégis a Népjóléti Minisztérium által létrehozott válságiroda jelenthette, amelynek segítségével végre elkezdődhetett a jogi keretek megalkotása, valamint főként a fővárosnak köszönhetően a hajléktalanok bizonyos hányada lakhatáshoz is jutott.

Az ekkor a közvélemény érdeklődési körébe kerülő kérdés azonban továbbra is csupán válságmegoldásokat eredményezett. Hosszú távon nem mutatkozott szándék arra a döntéshozás részéről, hogy a lakhatási problémákat, így a hajléktalanságot, a lakhatási szegénységet, vagy a kilakoltatásokat visszaszorítsa. Bár a hazai szociális háló kialakításában jelentős szerepet játszottak a Blaha Lujza téri események, és rövid távon valóban jelentős sikereket értek el, napjainkban úgy tűnik, szinte azonos problémákkal kell az ellátórendszernek megküzdenie. Idén októberben a szimbolikus helyszínen a FLASZTER keretében megvalósuló performatív emlékmű ezekre kívánja felhívni a figyelmet, olyan szervezetek bevonásával, amik ma is aktívan dolgoznak az itt említett problémák elleni küzdelemben, így A Város Mindenkié, az Utcáról Lakásba és a Szikra Mozgalom tagjaival.

Szerző: Tóth Fanni

Kelemen Kristóf és Török Tímea Életvitelszerű című előadása 2023. okótber 13-14-15-én kerül bemutatásra a Blaha Lujza téri aluljáróban, a Flaszter - 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennále keretében. 

Kép: Blaha Lujza téri aluljáró, 1983.
Fortepan / Kriss Géza