James Baldwin, híres huszadik századi regényíró a következőképpen fogalmazott egyik főművében emlékezésről és történelemről: „Az emberek a történelem foglyai, a történelem pedig foglyul esett az emberekben.” (James Baldwin: Notes of a Native Son. London, Penguin Classics, 2017. 167. o.)

Ahogyan azt az elmúlt időszak történelemtudományi, antropológiai, művészettörténeti eredményeiből kiolvashatjuk, a történelmünk tele van el nem beszélt eseményekkel, amelyeknek éppen a feltárása zajlik – elnyomott, hallgatásban tartott népeknek, csoportoknak az emlékeit igyekszünk megírni, akik az elbeszéléshez szükséges erőforrásoktól meg voltak fosztva. Azok a történeteink, emlékeink, amelyek sosem kerültek elmondásra nem fognak gyökeret verni sem a személyes, sem a kollektív emlékezetünkben, mivel a verbalizáció, a kifejezés aktusa nem „örökíti meg” azokat. Ebben az értelemben Baldwin szavai pontosan leírják azt, hogy az ismert történelemképünk mennyire lekorlátozza gondolkodásunkat, kimaradó részeket hagy maga után, lehulló történeteket felejt el – illetve azt is, hogy ez az elhallgatás mennyire szegényíti el azt, ahogyan önmagunk történelméről gondolkodunk.

Magyarország huszadik századi történelmében – és a maiban is – számtalan elnyomásra ítélt embercsoportot találunk, akik számára nem adatott meg emlékeik elmesélése. Kiemelten ismeretlenek azonban ilyen szempontból a nem heteronormatív kapcsolatoknak, szerelmeknek és sorsoknak a történetei. A budapesti queer kultúra bizonyos szegmensei már ismertek számunkra, azonban ezek általában rendőrségi jegyzőkönyvekről vagy egy-egy ikonikus helyszínről szóló részletekre korlátozódnak. Ilyen jelentős csomópontoknak számítanak Budapest nagyobb fürdői, melyek (relatíve) biztonságos térként szolgáltak a nem heteronormatív kapcsolatokat keresőknek – bizonyos feltételezések szerint Buda törökfürdői már a középkorban is betöltöttek ilyen funkciót. Ezek közé tartozott – legkésőbb a Horthy-korszaktól kezdődően – a Lukács fürdő is, amely a mellette található Elvis Presley parkkal együttesen számos olyan randevúnak adott otthont, amely máshol nem történhetett volna meg.

Árulkodó lehet Nemes Nagy Zoltán 1934-es, a témáról írott Katasztrófák a szerelmi életben kötetének már a címe is a homoszexuális emberek sorsát illetően – de talán még élesebb képet ad a bujkálásról az írás azon szakasza, ahol arról beszél, hogy a Császár fürdő bár korábban népszerű találkozási pontnak számított, azonban „mióta a gőzkamrába sok villanykörtét felszereltek, és a gőzkamra egyiptomi sötétségét nappali kivilágítás váltotta fel, a homosexualisok elmaradoznak onnan”. (Dr. Nemes Nagy Zoltán: Katasztrófák a szerelmi életben. Sexualpathologiai tanulmány. Budapest, Aesculap Kiadó, 1931, 71. o.) A homoszexualitás kriminalizációja, majd a törvény 1961-es feloldása után is jelenlévő egyértelmű stigmatizáció, illetve az ilyen kapcsolatok felvállalásával járó egyéb veszélyek és szorongások folytán az elhallgatott történelmünk soraiból rengeteg olyan szerelem emléke hiányzik, amelyek nem történhettek meg, nem bontakozhattak ki, mivel különféle fürdők sarkaiba, vagy parkok félhomályos szegleteibe szorultak.

Bár a magyarországi LMBTQ+ emberek kollektív sorsának felkutatása már megkezdődött, ezek az elbeszélések is szemben találják magukat a történetírás csapdájával: azzal, hogy csupán azt lehet elmondani, ami megtörtént – azt már sokkal nehezebb, ami nem történhetett. Horváth Gideon Emlék, ami lehetett volna című installációja a fent említett Elvis Presley parkban állít mementót éppen azoknak a szerelmeknek és sorsoknak, amelyek Baldwin szavaira utalva foglyul estek a történelemben, és amelyek nem valósulhattak meg úgy, ahogy kellett volna.